Negyvenharmadik fejezet

Úgy döntöttem, hogy felhasználom az Elegos által kiötlött kifogást, és eltöltök még némi időt ivászattal - vagy legalábbis részegnek tettetem magam. Öntöttem néhány csepp Savareen brandyt az ujjasomra, és szorgalmasan dülöngéltem-tántorogtam, mialatt ide-oda járkáltam. Mindazok, akiknek a társaságában időztem, gond nélkül elhitték, hogy napok óta legalább három kör választ el a józanságtól.

A részegség álcája még nagyobb szabadságot biztosított, ugyanis mindaddig, amíg nem voltam erőszakos, ügyesen vesztettem szabakkban, és nagylelkűen osztogattam Tavira ajándékait, mindenki a barátjának tekintett. Egyesek odajöttek hozzám, hogy jól megnézzenek maguknak, de a legtöbben könnyen megfeledkeztek rólam, sőt amikor alvást színleltem, úgy viselkedtek, mintha ott sem lennék.

Hosszas mérlegelés után a Túlélőket választottam ki első célpontnak. Jobban ismertem őket, mint bárki mást, így aztán könnyen bejuthattam az elméjükbe. Ezenfelül ők voltak a legfegyelmezettebb: Invidek, ezért úgy számítottam, hogy ha sikerül megtörnöm őket, a félelmeik és az idegességük hamar átragad a többiekre. Az ellenük tervezett első lépésem vezette be a további csapatok elleni támadási sokat, ezért arra törekedtem, hogy ez különösen dermesztő legyen.

Elegos és én sokat dolgoztunk az ötleten. Beleprogramoztuk a számítógépembe, aztán kivetítettük a nappalim holokészülékén. Újra és újra végigmentünk rajta, hogy minden létező szemszögből kielemezzük, illetve hogy minden apró részletet alaposan belevéssek az emlékezetembe. Óvatosnak kellett lennem, viszont úgy sejtettem, hogy ha minden a terv szerint megy, a csapás a velejükig megrázza majd a Túlélőket.

A Crash söntésének egyik leghátsó asztalánál telepedtem le, ott, ahol Nive kapitány szokott üldögélni - és ő alig negyedóra múlva csatlakozott hozzám. Jacob nem rajongott körül úgy, mint a többi kalózvezér, bízott a barátságunkban, amely az elmúlt hetek alatt alakult ki közöttünk. Befejezett tény, hogy kedveltem őt, valamint azt, ahogyan a Túlélőket irányította, ám a beszélgetéseink során megtudtam, hogy nem minden tekintetben elégedett az életével. Ez a bizalom, amellyel egy éjszakai ivászat alatt tisztelt meg, ez készült visszaütni, hogy aztán sokáig kísértse őt.

Jacob a saroknak háttal ült. Én tőle balra foglaltam helyet, háttal a falnak, az oldalamat mutatva a pult felé. Vele szemben egy üres szék állt, amelyet egy oszlop eltakart a söntés nagyobb része elől. Én Savareen brandyt kortyolgattam a jobb kezemben tartott, öblös pohárból. Jacob lumot ivott, szokásához híven csak annyit, hogy egy kicsit spicces legyen. Kényelmesen elterpeszkedve ültünk, és éppen a Shaláról szóló legfrissebb pletykákról társalogtunk, amikor a bal lábammal eltoltam az asztaltól az üres széket, mintha valaki kihúzta volna. Megnyitottam magam az Erőnek, és arcomat a szék felé fordítva megszólaltam:

- Nem ülhetsz le ide! Bizalmas dolgokról tárgyalunk! - Mialatt beszéltem, kiterjesztettem a tudatomat, és egy képet sugároztam Jacob agyába.

Nive felkapta a fejét, elfehéredett, és megrendülten suttogta:

- Lehetetlen...

Az alak leült vele szemben, és egy vastag aranykreditet köpött az asztalra. A nem létező érme pattant egyet, mire gyorsan elkaptam, és lecsaptam az asztalra a tenyeremben rejtegetett valódit. Visszahúztam a kezemet, és halkan felnyögtem:

- Hú, de hideg...

A Jacobbal szemben ülő alak kissé szűkre szabott birodalmi kapitányi egyenruhát viselt, és a bal szeme alatt jókora véraláfutás sötétlett. Zlece Oonaar kapitány pontosan úgy nézett ki, mint akkor, amikor a Túlélők összeverték, és Nive elrendelte a kivégzését. Jacob személyesen tömte bele a férfi szá jába az aranykreditet - a régi babona szellemében, miszerint így kell megvásárolni a holtak hallgatását, nehogy rosszat mondjanak az élőkről, aztán kirepíttette őt a Backstab főzsilipjén.

Zlece Oonaar egyenesen a kalózkapitány szemébe nézett, és síri] hangon kijelentette:

- Tartsd meg az aranyadat! A holtak nem mondanak rosszat a holtakról!

Megragadtam Jacob bal csuklóját, és felhördültem:

- Ezt meg hogy érti?

Jacob döbbenten tátogott, és kibökte:

- Fogalmam sincs...

- Nagyon is jól tudod - közölte bólogatva Zlece. - Tudod, hogy neked is meg kellett volna halnod azon a napon, amikor a társaid elpusztultak. Ha keményebben harcoltál volna, ma is élnének. Cserbenhagytad őket, és hamarosan csatlakozni fogsz hozzájuk. A Végzet lesújt a Courkrus-ra. A bosszú utolér! Minden áldozatodért megbűnhődsz!

Jacob felpattant, kitépte kezét a markomból, és a jelenéshez vágta a korsóját. Mialatt a korsó szétzúzódott az oszlopon, véres ködfelhővé foszlattam szét a fantomot, majd ezt a ködöt láthatatlanná halványítottam. Jacob a száját tátva állt, és minden ízében részkén tett, aztán körülhordozta tekintetét a söntésen. A csörömpölésre a többi vendég tüstént felfigyelt, noha korábban semmit sem vettek észre.

Jacob rámutatott az üres székre, és felkiáltott:

- Láttátok őt?

A pilóták értetlenül összenéztek, aztán sorban csóválni kezdték a fejüket.

- Te láttad őt, igaz Jenos? - kérdezte Nive felém fordulva. - Te láttad őt!

Megborzongtam, ittam néhány kortyot, majd bólogatva feleltem.

- Igen, láttam. Ezt a fickót kaptuk el nemrég. Aztán jól összevertük - megfogtam az aranykreditet, és hozzátettem: - Ezt te nyomtad bele a szájába.

Jacob kikapta kezemből az érmét, feltartotta, és fojtott hangon megerősítette:

- Igen, én nyomtam bele a szájába...

- De hát kivágtuk az űrbe ezt a fickót... - dörmögtem, azzal megtöltöttem a poharamat, és a körénk gyűlő pilótákkal nem törődve megkérdeztem: - Hogy értette azt, hogy a végzet lesújt a Courkrus-ra?

Jacob kikapta kezemből az italt, egy hajtásra megitta, és nagyot nyelve felelte:

- Nem tudom, - Letette a poharat az asztalra, és megkopogtatta a peremét, jelezve, hogy tele kéri. - Nem tudom, de az biztos, hogy nem sok jót. Semmi jót...

A „látogatás” híre tizenkét órán belül szétterjedt egész Vlarnyán, és önálló életre kelt. A nap és az este folyamán többen elmesélték nekem, hogy mit láttak, és leírtak egy látomást, amelyről tudtam, hogy sosem látták. Amikor megjegyeztem, hogy én mást láttam, közölték velem, hogy rosszul emlékszem, mert ittas voltam. Nem én, hanem ők, csakis ők ismerték az igazságot, és a legtöbben halálra rémültek.

És persze, senki sem tudta biztosan, hogy mit látott. Sokan azt hitték, hogy egész egyszerűen szellemet, amely visszatért, hogy kísértse Nive-ot. Mások inkább a figyelmeztetéssel foglalkoztak, és azt számítgatták, hogy a szellem mikor fog támadni, és megölni mindenkit - már ha a szellemek képesek ilyesmire. A figyelmeztetés jól érzékelhetően beférkőzött a kalózok elméjébe - pontosan a szándékaimnak megfelelően. Azt akartam, hogy résen legyenek, és amikor történik egy s más, kössék össze a figyelmeztetéssel.

Szívből örültem, hogy az első lépésem ilyen hatással járt, de tudtam, hogy ezt a trükköt még egyszer nem vethetem be. Noha felhasználhattam a tévképzeteket arra, hogy lerázzak egy-egy üldözőt, de hol felbukkanó, hol pedig eltűnő szellemek aligha győzték volna meg a kalózokat arról, hogy ideje elhagyni Tavirát. Viszont az aranykredit mint tárgyi bizonyíték egyértelműen azt támasztotta alá, hogy a látogatás megtörtént. Emiatt úgy döntöttem, hogy a következő akcióim során még több kézzel fogható bizonyítékot kell adnom arról, hogy történik valami, bár ehhez egy-egy érme már nem lett volna elég. Eljött az idő, hogy közvetlenebb, némi fájdalmat kiváltó lépéseket tegyek.

Azon az estén csak jóval azután léptem akcióba, hogy Timmser és Caet hazavonszoltak a Crash-ből, és átadtak Elegosnak. A caamasi morgott valamit arról, hogy reméli, nem hányom össze az ágyat megint, mire a két pilóta sietve lelépett, nehogy segíteniük kelljen.

Amikor már messze jártak, belebújtam a Jedi-egyenruhámba, magamra öltöttem a köpenyemet, és kisurrantam az ajtón. Az Erő segítségével kiiktattam a szállodaszemélyzet tagjainak rövid távú memóriáját - egy nyolc másodperc hosszú, teljesen ártalmatlan, sötét hézag maradt az emlékezetükben így később egyikük sem tudta felidézni, hogy látott engem azon az éjszakán.

Azzal, hogy az Erőt használtam mind a Crash-ben, mind az előcsarnokban, komoly kockázatot vállaltam, de csaknem biztosra vettem, hogy Tavira tanácsadói nem tartózkodnak a Courkrus-on. Korábban még egyszer sem hagyta hátra őket, és nem volt oka feltételezni, hogy gondok lesznek ezen a bolygón. Ha itt hagyta volna valamelyiküket - csak a biztonság kedvéért -, azzal lehetőséget adott volna az itteni népségnek, hogy kifürkésszék a titkait, és maguktól induljanak rablóhadjáratra. Ha másért nem is, már csak ezen okból tudtam, hogy vadászat közben nyugodtan folyamodhatok az Erőhöz!

A korábbi városi körutazásaim jó szolgálatot tettek, mialatt a kevésbé forgalmas sikátorokban és mellékutcákban tartottam a Röpde lepusztultabb részei felé. Menet közben megnyitottam magamat az Erőnek, és a tudatomat kiterjesztve kerestem valakit, aki segítségre szorul - természetesen azzal a szándékkal, hogy megmentsem a bajbajutottakat, és megbüntessem a bűnözőket. A késő éjszakai portya nagyban hasonlított azokhoz, amelyeket még a KorBiz-nál szolgálva hajtottam végre a Kincseshajó-soron - csak itt sokkal kevesebb volt a fény.

A másik különbség, hogy ezúttal új szövetséges kísért: maga az Erő. Érzékeltem a környezetem legapróbb részleteit is, élőlények tucatjait, vagy inkább százait fedeztem fel. Ha akartam volna, népszámlálást tarthattam volna a rovarok és rágcsálók társadalmában. Persze, nem tettem meg - másfajta adatok és teremtmények vonzottak ki az éjszakába.

Amikor annak idején járőröztem, sokszor éreztem magamat prédát kereső ragadozónak, és mindvégig reméltem, hogy egyik zsákmányom sem akad meg a torkomon. Most viszont, hogy az Erő volt a társam, szinte csúcsragadozónak éreztem magam. Érzékeltem minden egyes élőlény helyzetét, de még azt is, hogy hová irányul a figyelmük. Én választhattam meg, hogy hol és milyen körülményeik között ütközöm meg az ellenségeimmel - ha akartam, csendben intézhettem a dolgokat, ha akartam, nagy hűhó kíséretében. Ezúttal egy kevésbé jelentős, visszafogottabb ügyre vágytam, de tudtam, hogy közeleg a látványosabb jelenetek ideje.

Először érzékeltem mindhármukat, majd meghallottam a nő sírását, és csak aztán pillantottam meg őket. Két erősen ittas LazerLord elkapott egy helyi asszonyt, és berángatták egy sikátorba. Nekiszorították a falnak, lefogták a kezét, és a részegek nyálas módján, összevissza csókolgatták az arcát és a nyakát. A jelenet akár komikus is lehetett volna, ha a nő nem vág iszonyatosan rémült képet.

Néma csendben beosontam a sikátorba, nyakon ragadtam az egyik férfit, jobbra rántottam, átvetettem a derekamon, és nekivágtam a másik falnak. Az arcával csapódott a tégláknak, valami reccsent, és az alak a földre roskadt. Tettem egy fél lépést előre, kezembe kaptam a fénykardomat, és a másik fickó felé sújtottam. A kemény fémrúd pontosan az állcsúcsán találta el a kalózt, aki imbolyogva tántorgott távolabbra.

Pillanatok alatt összeszedte magát. Bal kezével az állát markolászta, a jobbal a derekán függő sugárvetőért nyúlt. Mialatt előhúzta fegyverét, aktiváltam a kardomat. Az ezüstös penge sistergő búgása betöltötte a szűk sikátort, míg a fénye felfestette a LazerLord árnyékát az oldalfalra és a kövezetre. Tágas körívben lesújtottam, kettévágtam a sugárvető csövét, illetve markolatát, és lemetszettem a fickó két ujját is.

Gyors, oldalazó rúgást indítottam felé, és miután a sarkam hatalmas erővel nekivágódott amúgy is törött állkapcsának, a kalóz elterült. Egy ütemmel később máris a társa felé perdültem, aki időközben talpra vergődött. Mielőtt fegyvert ránthatott volna, beledöftem vállába a pengémet, és ezzel gomb méretű, takaros lyukat égettem az izmaiba és a csontjába. Elszenesedett hús bűze csapta meg az orromat. A kalóz elfehéredett, döbbenten bámulta a vállából kimeredő pengét, aztán mindkét szeme egyszerre befordult az üregében, és a fickó eszméletét vesztette.

Kirántottam a pengémet, még mielőtt végighasította volna az elzuhanó testet. Nem akartam megölni az illetőt - és persze, a másikat sem. Két halott csupán egy statisztikai adat lett volna, viszont bízvást számíthattam arra, hogy a két sebesült csodálatos meséket fog előadni. Eleve úgy terveztem, hogy amit a látogatás elindított, azt ez az eset fogja tovább lendíteni.

A fal tövében kuporgó asszonyhoz fordultam. Kinyújtottam felé. a bal kezemet, és ő hálásan sóhajtva elfogadta. Minden ízében reszketett, a bensőjéből áradó halálfélelem hullámainak ritmusában.

- Nincs mitől félned, gyermekem - mondtam neki, amilyen megnyugtatóan csak bírtam. - Többé nem árthatnak neked.

- Ki... ki vagy te? - dadogta a szerencsétlen teremtés.

Talpra segítettem, majd lassú léptekkel sétáltam vele a sikátor torkolata felé.

- Neked és a barátaidnak elég annyit tudnotok, hogy itt vagyok.

Kivezettem őt az utcai lámpák fényébe, de ott elengedtem a kezét, hogy az árnyékokban maradjak.

- Csak mondd el mindenkinek, hogy a Végzet lesújt a Courkrus-ra! - folytattam halkan és barátságos hangon. - Minden áldozat megbosszultatik, és azok, akik félnek az igazságszolgáltatástól, többé nem alhatnak nyugodtan.

Egy pillanattal később egy képsort sugároztam az elméjébe, amely engem ábrázolt, amint semmivé foszlok, aztán elsiklottam mellette és nekivágtam az utcának. Kicsivel távolabb visszafordultam, és távolról, a tudta nélkül egészen az otthonáig kísértem a nőt, nehogy baja essen, aztán elindultam hazafelé.

Másnap kora reggel Timmser és Caet beállítottak a lakásomra, és addig nem tágítottak, amíg Elegos fel nem ébresztett. Amikor kitántorogtam a hálószobából, másnaposnak és megviseltnek mutattam magam. Nagyokat ásítva dörzsölgettem könnyező szememet, aztán a pilóták komor arca láttán egyből magamhoz tértem, és megkérdeztem:

- Mi történt? Mi a baj?

Caet morgott valamit, amit Timmser lefordított nekem:

- Két LazerLord súlyosan megsebesült az este. A Végzet hamarosan lesújt a Courkrus-ra, és úgy néz ki, hogy egy fénykard formájában.